Maradj!

Te elmentél és engem itt hagytál! Igaz, halvány körvonalakat látsz belőlem, de ennek ellenére a félelem bennem él. Félek, hogy nem jössz vissza hozzám, hozzánk és örökre itt hagysz. Mellettem álltál a bajban, úgy mint idáig soha senki és ezt nem feledem el. Történjék bármi, légy távol bármilyen sokáig is én melletted leszek. És türelmetlenül várom újra azt a pillanatot, mikor eszedbe jutnak közös pillanataink. Kár lenne, ha végleg a homályba vesznének általad, hisz sok emlékezetes pillanatunk volt már együtt. Félek, hogy ami volt, soha nem jön vissza már, hisz ez így szokott lenni. Főleg, hogy mikor elmész, mindig egyre többet felejtesz és egyre több ideig vagy távol. Csak bizakodhatok, hogy míg távol vagy olyan világban jársz ahol boldog vagy és olyanok vesznek körbe, kik szeretnek és vigyáznak rád. Félek, mégis szembenézek a félelmemmel hisz nem bújok el előle és menekülök a szobámba a paplan alá reszketve. Pedig nagy félelem él bennem, hogy mikor te rosszul vagy én nem leszek elég egyedül, hogy segítsek rajtad. Ezek új dolgok nekem, amiket meg kell tanulnom, és meg akarom tanulni, mert mikor segítség kell, én akarok lenni az egyik ember ki tud a nehéz pillanatokban is melletted lenni. Nem egy pillanat volt mikor magamba fordultam mert nem tudtam mihez kezdeni a helyzettel vagy mert rosszul segítettem. De szerencsére volt olyan mellettünk, aki tudta jól mi a helyes. És ezért hálás vagyok, hogy azokban a pillanatokban egyikünk sem volt egyedül. Vigyázni fogok rád, ha hazatérsz ha nem, hisz tudom jól, hogy nem szeretnéd ha egyedül hagynálak és ezt én sem tudnám megtenni, mert szeretlek, a legjobb barátnőm vagy! És életemet tenném arra, hogy fordított esetben te is így tennél... nem hagynál magamra! Bármekkora is legyen a félelmünk, egymás miatt szembenéznék vele!!!