Visszaemlékszem

Visszaemlékszem a régi szép időkre. Mikor még szertelen voltam és túlságosan is naiv. Mikor még hittem, hogy az álmaim valóra válnak, és nincs olyan hogy viszonzatlan érzelmek. Mikor még hittem abban, ha szeretek valakit, akkor egyértelmű, hogy ő is viszont szeret. Mikor még hittem az emberek jóindulatában és jóságában. Mikor még hittem, hogy minden álom teljesül. Mikor még hittem, hogy a jövő csak az enyém, és olyan formában, mint ahogy én elterveztem. Milyen hiszékeny voltam és milyen naiv. Pedig csak egy éve történt mégis olyan mintha ezer meg ezer évvel ezelőtt történt volna. Emlékszem a lelkesedésemre, egy órára se bírtam meglenni… meglenni nélküle. Alig vártam, hogy találkozhassak vele, hogy újra lássam, és újra rámosolyogjak. Tudtam, mégis a szívem után mentem pedig nem kellett volna, nagyon nem kellett volna. Soha életemben nem voltam annál jobban tudatába az érzelmeimnek. Ott abban a pillanatban tudtam, hogy mi van a ki nem mondott szavakban. Érzéseim tiszták voltak. Mégsem hittem, három napig három éjszakán át gyászoltam, míg a harmadikon megtörtem és sírtam. Sírtam, mint egy csecsemő, pedig soha nem áltatott szavakkal. Mégis a viselkedése, cselekedetei, a többiek ösztökélése mind-mind arra ösztönöztek, hogy menjek a saját álomvilágom felé. Oh, és milyen szép álom is volt. Milyen büszke is lettem volna rá, ha az enyém lett volna. Mellette kihúztam volna maga és minden szembejövőnek dicsekedtem volna vele. Felnéztem rá. Túlságosan is. A kis értékeknek túl magas árat adtam. De hát ez volt az én álomvilágom. De egyszer, mikor már tényleg azt akartam, hogy a bizonytalanságnak vége szakadjon, hogy tudjam a biztosat, eljött hozzám az igazság. Gyengéd volt, de határozott. Ő is tudta, hogy akkor végleg eltaszít magától. Még is megtette. Nem engem választott. Nem kellettem. Vágyakozó szívem nem kellett neki, eldobta magától. Ő volt a hibás, mégis magamat hibáztattam. Még mindig akartam őt, de tudtam, hogy csatát vesztettem. Óh, bárcsak csatát vesztettem volna. Ott, abban a pillanatban az egész háborút elvesztettem… Már nem fáj az emlék, már nem vérzek. Csak nem értem miért állított csatasorba, ha már akkor halálra voltam ítélve. Ő pedig ezzel már akkor tisztában volt, vagy nem előbb. Halálom ott abban a pillanatban eldőlt, és én még csak nem is tudtam róla. Egyet soha nem bánok. A háború alatt legalább örömmel jártam ott. Örömmel töltöttem el ott az időmet, miközben őrá vártam. Türelmetlenül vártam a reggeleket, hogy én legyek az első ki rá mosolyog. Ott legyek mellette a sikereinél, a bukásainál, a botladozásainál és a szárnypróbálgatásainál. Mindent beleadtam és mindent megtettem akkor. Mégis pofára estem. Igaz megtanultam felkelni is, nem csak elesni. Megtanultam milyen igazán, önzetlenül szeretni.