Újra itt újra Ő

Hát igen több mint két éve nem írtam ide, azóta nem sok dolog történt velem. Röviden: tanulmányaimat befejeztem, elkezzdtem dolgozni, pasim maradt ugyan az. Bár távkapcsolatban élünk. Havonta kétszer háromszor látjuk egymást. Nem hiányzik. MSNen naponta tartjuk a kapcsoltatot. Szerelem? Régelmúlt. Szeretet? Igen. Van e értelme a kapcsolatnak? Magam sem tudom. Túlléptem e Kisgyerkőcön? Mt számít annak? Még mindig magamnál hordom azt az ajándékát ami nagyon sokat jelentett neki. Sokat gondolok rá? Az elmúlt másfél évben már kevesebbet gondoltam rá mint előzőleg, de kevesebbet töprengtem. Elfogadtam a dolgokat? Nem hiszem, csupán beletörődtem. ELhiszem a tények állását? IGen, de szívem mást akarna. Jobb elnne másképp? Nem feltétlen.

De mégis mi vitt rá hogy újra irjak két év kihagyás után? Egy álom. Persze, hogy róla szólt. Először úgy kezdődött, hogy találkoztam vele beszélgettünk és jóba lettünk. Utána úgy volt hogy elmegyünk együtt valahova, így egy diszkóba megörültem neki, hogy mégis eljött (féltem, hogy csak áltatom magam és csak egy álom) de mikor odaértem hozzá nem az ő arca volt, hanem akivel előtte jártam még. Utána váltás jön. Következő jelenteben könyörgök neki, hogy segítsen, mert nővéremnek drogproblémái vannak és neki vannak kapcsolatai. De NEM segytett. Ami felőle jött az maga a színtiszta gyűlölet volt.

Ezzel véget ért az álmom. Mindez nagyon valóságos volt és mélyen megrázott. Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen gyűlöletet érezhet irántam. Természetesen minden oka megvan rá, de nem tudom elviselni, hogy ilyen iszonyú gyűlölettel lehegyen irántam. Álmom óta három nap telt el. Azóta folyton ezen agyalok és a mi volna ha kezdetű dolgokon aminek semmi értelme.

És hogy mi van vele, Kisgyerkőccel? Teljesen eltűnt a szemem elől. 3 éve nem láttam és nem beszéltem vele. Hiányzik néha, főleg egy egy rá jellemző mozdulat, mosoly, vagy arcjáték. Ezek mind élesen belémivódtak. Nem sok de az a pár nagyon. Amit tudok róla az annyi amit az iwiwen közzétesz. Lassan két éve már, hogy boldog párkapcsolatban él (iwiw alapján). Boldognak tűnik a képeken. Örülök, hogy boldog, bár irigylem a kicsajt, mert nagyon jó fogás a pasi. Főleg a személyisége hiányzik. Azt birtam benne a legjobban, hogy első találkozáskor is úgy tudott egy idegennel beszélni, mintha régi közeli barátok lennének. Remélem, úgy annyira szereti, ahogy megérdemli.

Lehet segítene végleg lezárni magamban, ha beszélnék vele. Nem tudom, sem azt, hogy még mindig mért álmodok vele. De most már itt az ideje tovább lépni, le akarom tenni ezt a “terhet”. Tanultam a hibáimból és mára szerintem jobb ember lettem és ami fontos felnőttem. Az élet akora pofont adott számomra, ami révén felnőtt lettem. Megtanultam nem magamra gondolni, döntéseimnek következményei vannak, ami másokra nézve sok negatívumot jelenthet, hogy a meglévő dolgok és személyek megléte nem törvényszerű és örök, hanem törékeny és múlandó. Már nem csak ismerek olyan fogalmakat, mint hűség, öszinteség és hiány, hanem megtanultam mekkora értékük van és fontosságukat is megértettem. Nagyon sok olyan dolgot amire szükségem volt, van és lesz. De legfőképpen felelőséget. Felelős vagyok a döntéseimért és a környezetemben élőkért, és a hazugság igen is rossz dolog, nem pedig kis semmiség aminek sokan hiszik. Erre is rájöttem.

Tudom, hogy amit tettem szinte megbocsáthatatlan, mrt még bátorságom sem volt elé állni és bevvalani tetteimet és a szemébe hazudtam minden teketória nélkül, de szeretném végleg a hátam mögött hagyni e bűneimet nem pedig magammal cipelni. Mert ezt teszem. De még nem jöttem rá, hogyan. Van egy módja, de ahhoz nincs bátorságom. A mai napig nem merek a szeme elé kerülni. Szégyellem magam előtte. Félek a gyűlölettel teli szemeitől. Pedig szeretnék tőle bocsánatot kérni és elmondani sajnálom, főleg, hogy a szemébe hazudtam.